A hazai elektronikus zenei szcéna történetét lehetetlen megírni DJ Budai neve nélkül. Harminc éve a szakma élvonalában, generációk nőttek fel a szettjein, miközben ő maga a mai napig ugyanazzal a gyermeki alázattal és energiával áll be a pultba egy esős novemberi vidéki klubban, mint a legfényesebb fesztiválszínpadokon. De hogyan látja a klubok jelenlegi helyzetét az, aki a kezdetektől fogva alakítja azt? Tényleg elszemtelenedtek a mai fesztiválszervezők a hazai arcokkal szemben? És vajon a most hódító, szélvészgyors techno csak a fiatalok természetes lázadása, vagy a műfaj lassú elszürkülése?
A magyar underground egyik legnagyobb legendájával beszélgettünk múltról, jelenről, a kiégés elkerüléséről és arról, hogy miért nem létezik számára olyan, hogy „nosztalgia-buli”.
Hét éve nyíltan beszéltél arról, hogy a nagy hazai fesztiválok beszűkítik a piacot, és elfelejtik a kulturális felelősségüket. Úgy fogalmaztál, hogy a szervezők kirekesztik a nemzetközileg is sikeres hazai arcokat, és a mai fiatalok emiatt tévesen azt hiszik, hogy a magyar elektronikus zenei szcéna mindössze néhány emberről szól. Hogyan látod ezt ma? Történt azóta bármilyen pozitív elmozdulás a promóterek részéről, vagy a fősodort még mindig ez a szűk látásmód uralja?
Ezt a mai napig így látom. És itt most a giga nagy fesztiválokra gondolok, akik megtehetnék. 🙂 Nekem mindig Hollandia volt a példa, ahol kifejezetten fontos szempont, hogy a saját előadóikat előtérbe helyezzék, ezzel is erősítve a hazai és a nemzetközi jelenlétüket. Szerintem ez egy nagyon jó dolog.
Tényleg úgy gondolom, hogy bizonyos rendezvényeken szuper lenne, ha büszkén kiraknánk a kirakatba azokat a hazai előadókat, akik itthon és nemzetközi szinten is népszerűek, elismertek. Gondoljunk bele, befelé is milyen erős üzenete lenne annak, ha a hazai elektronikus zenei közeg azt látná, hogy mennyi jó magyar előadó van. Ezzel is erősítenénk a saját szcénánkat. Arról nem is beszélve, hogy a külföldi partyarcok is azt látnák, milyen erős a hazai szcéna. 🙂
Na mindegy, egy pici ország vagyunk, kevés szervezővel és kevés nagy bulival, úgyhogy benne van, hogy ez itthon nem lesz egyszerű ügy.
Ma a klubokban és a fesztiválokon elképesztő tempójú, 145–150 BPM feletti, szinte agresszív techno dominál, a közönség pedig sokszor vizuális effektek és instant ingerek bombázása alatt áll. Tapasztalt, sokat látott DJ-ként hogyan látod ezt a trendet? Ez egy természetes generációs lázadás a fiatalok részéről, vagy a műfaj kezdi elveszíteni azt a hipnotikus, történetmesélős mélységét, ami korábban jellemezte?
Ohh, ez mindig is megvolt. Egy valami állandó: a változás. 🙂 Ez teljesen oké, és nincs vele semmi baj.
Emlékszem, huszonpár évesen, amikor Marushát, Scootert, Dune-t vagy Ramirezt játszottam 140–150 BPM-en, sokan a világból ki akartak üldözni a pultból. 🙂 Minden megy körbe-körbe.
A lényeg szerintem mindig az, hogy mind a partyarcok, mind a DJ-k megtalálják azt, amit szeretnek, és amiben hisznek. 🙂
Az elmúlt évek gazdasági nehézségei, az infláció és a rezsiárak brutálisan megrostálták a hazai klubéletet, sok ikonikus hely bezárt, a vidék pedig különösen nehéz helyzetbe került. Te hogyan látod most a magyar klubtérképet? Van még bázisa a minőségi undergroundnak a fővároson kívül, vagy a megélhetési kérdések teljesen sarokba szorították a szcénát?
Vannak próbálkozások, igen. Mindig azt mondom, hogy kellenek a friss szervezőcsapatok, akik lokális szinten elkezdenek vagy életben tartanak valamit. Vagy a promóterek. Enélkül nem marad semmi. 🙂
Egy sima klubtulajdonostól nem várható el, hogy totál up to date legyen mindenben, és kreatív, friss dolgokat találjon ki. Ez nem az ő dolga.
Azt látom, hogy ahol vannak friss kezdeményezések, csapatok, ahol van vízió és elképzelés, ott előbb-utóbb meglesznek a pozitív következményei. Onnantól pedig már csak rajtuk múlik, meddig tudnak eljutni. Az elmúlt időszakban is több ilyen csapat ütötte fel a fejét, és lokális szinten tök jó dolgokat értek el.
Mesélted, hogy külföldön teljesen természetes a generációk együttélése a tánctéren. Itthon viszont sokáig érezhető volt egy éles törés: a veterán partyarcok kikoptak, a tinédzserek pedig sokszor nem ismerik a gyökereket. A nosztalgia-bulijaidon és a jelenlegi szettjeiden mit tapasztalsz: sikerült végre Magyarországon is hidat építeni a korosztályok között, vagy a hazai klubkultúra még mindig nagyon szegregált életkor szerint?
Azért a „nosztalgia” kifejezést még nem hallottam erre. 🙂
Ugye önmagában már egy többgenerációs DJ-nek számítok, akinek a bulijain teljesen vegyes közönségre lehet számítani. Nyilván ez függ a szervezéstől is, de alapvetően tényleg nagyon vegyes a közönség.
És azt kell mondjam, hogy mindenki ugyanúgy küzd a parketten, korosztálytól függetlenül, mint 10, 20 vagy akár 30 évvel ezelőtt. 🙂
Évtizedek óta ugyanazzal az alázattal és energiával állsz a pultba, ami a szakmában elképesztően ritka. Amikor egy esős, fárasztó novemberi szombat este el kell indulnod valahová vidékre zenélni, mi az a belső „kapcsoló”, amit átkattintasz magadban? Mi hajt még mindig a pult felé azon a ponton, ahol mások már rég kiégtek volna?
Ez érdekes kérdés. A kiégésről azt gondolom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. A zenélés mellett vannak olyan rutin dolgok, amik nem változnak. Például az utazás. Elmenni a buliba, aztán hazajönni, megállni itt-ott kajálni… Emiatt néha lehet olyan érzése az embernek, hogy ugyanaz a kör megy újra és újra.
De ott van az a dolog, amire feltettem az életemet: a zenélés és a buliztatás. Az minden alkalommal más. Mindig hoz valami meglepetést, eufóriát és egy nagyon jó közönséget. Új és régi arcokat látni, új helyekre eljutni, együtt megélni egy új zene reakcióit… Na, ezért szeretem ezt még mindig ennyire. Ez a mai napig a legnagyobb extra ebben az egészben. 🙂
Ha már az interjú elején a hazai tehetségek felkarolásáról és a kulturális felelősségről beszéltünk: ki az a jelenleg még feltörekvő, vagy a szélesebb közönség előtt kevésbé ismert magyar DJ/producer, akire szerinted most nagyon oda kellene figyelnünk, és akinek jó szívvel átadnád a stafétát a következő interjúmhoz?
Az a gond, hogy ennyire már nem figyelem a dolgokat, hogy mindenkiről teljes képem legyen. Meg nem is gondolom, hogy ez az én dolgom lenne. 🙂
Persze mindig a szemem vagy a fülem elé kerülnek friss DJ-k és producerek, akik tetszenek, és szerintem is jó dolgokat csinálnak. Ilyen most például a Sonic Rain nevű srác. Jó zenéi vannak, közel állnak hozzám. Illetve egy buliban utánam jött, és nagyon vagány szettet játszott.
A hétvégéid az extázisról, a tömegről és a hangos zenéről szólnak. Mivel tudsz leginkább kikapcsolni és teljesen feltöltődni a hétköznapokon, amikor nem a DJ-pultban állsz? Mi az a teljesen hétköznapi, civil dolog (egy jó könyv, egy séta a kutyával, egy sorozat), ami a legnagyobb luxust jelenti számodra a zajos hétvégék után?
Szeretek túrázni, sokat foglalkozom a kutyámmal, ha lehet, bringázunk is. A filmek nagyon kikapcsolnak, és próbálok minél többet pihenni, relaxálni. 🙂
Ezek azok a teljesen hétköznapi dolgok, amik igazán feltöltenek két hétvége között.
DJ Budai harminc év után sem a múlton mereng, hanem a jelenben él: miközben a hétköznapokon a természetben és a kutyájával töltődik fel, a hétvégéken még mindig ugyanolyan kíváncsisággal várja a klubok legújabb rezdüléseit, mint a kilencvenes években. Az interjút pedig – hűen a beszélgetésben megfogalmazott kulturális felelősséghez – nem is zárhatnánk máshogy, mint a staféta átadásával: a következő alkalommal a Budai által is kiemelt, feltörekvő hazai tehetséggel, Sonic Rainnel folytatjuk a hazai elektronikus zenei körképet.